Zöld Batyu

Miért nem blogolok? - kérdezték tőlem sokan, azalatt a rövid idő alatt amíg otthon voltam. Megjegyzem, az elmúlt két és fél évben, most először voltam otthon Karácsonykor. A válasz egészen egyszerű: nem érzem, hogy hozzá tudnák adni életetekhez. Sírni mindenki tud. Mindenkinek meg van a saját kis problémája, miért olvasná valaki, egy idegen, számára már alig ismerős egyén kesergéseit külföldön. Maradt volna itthon, legalább együtt sírhatnánk, olyan dolgon, amit megértünk, hiszen papíron oly sok minden nem jön át.
Kesergés ide vagy oda, hiányzik a blogolás. Mostani hazalátogatásom során különösen megtanultam a leckét: szinte ez az egyetlen módja annak, hogy megannyiótokkal valamilyen kapcsolatba maradjak. Otthon elhatároztam megtanulom a napos oldalát látni a spanyoloknak, csak arról írni, ami jó. Ismét naivnak bizonyultam. 24 óránál is kevesebb idő kellett ahhoz, hogy a befejetlenül hagyott dolgok öt hét alatt mégsem oldódtak meg és megérkezésemkor a maradék kedvemet is elvegyék (bár két nap kialvatlanság után nem kell sok a kedv elvevéshez). Úgy sírok majd, mint egy bohóc - erre az elhatározásra jutottam. Talán attól néhányan rávetemedtek a rendszeres olvasásra. Sőt, talán még erőt is merítethetek belőle. Annak ellenére, hogy tudom, nem elég vigasz ha azt mondom, a fejlett nyugaton tud még rosszabb lenni, mint otthon.