Zöld Batyu

Ma ismét irodalom vizsgám volt, igaz ezúttal a spanyol romantikus irodalomból. Már megint nem jött be az egyik csoport tanárja, de ezúttal szerencsére a mienk bent volt és sokkal civilizáltabb, mély sajnálkozások közepette magyarázta el, hogy az ő vizsgáját a másik csoport tagja, akár mennyire is szeretné, a belső tanszéki szabályok szerint nem írhatják meg. A többiek kimentek, viszont nem került elő a tanáruk félóra múlva (nem úgy, mint a mienk a múlt héten), így a terembe már nem jöttek vissza. 
Második déjà vut a holnapi vizsgám okozta, aminek helyét és idejét ismét nem ismertem. A múlt heti módszer bevált, addig kóvályogtam az egyetem épületében, amíg egy kurzustársamba nem botlottam, akik tudták az infókat. Ezúttal helyes francia lányok helyett, egy Scootert meghazudtoló szőkeséggel rendelkező brit fiúval kellett megelégednem. Vagy egy órát beszélgettünk, amikor el kellett sietnem egy találkozóra. Vannak ugyanis olyanok, akik nem vállalták be egy egész évre a spanyolokat, így csak a második félévre vállalkoztak. Egy ilyen társamnak ígérkeztem el segíteni. (Persze, ha a köz tudomására hozom, hogy az előző félévben az esős Skócia helyett a karibi térség egy volt francia gyarmatán csiszolta a francia nyelvtudását, miközben helyi gyerekeknek angolt tanított. Rögtön más megvilágításba kerül az őszi távolmaradása. Na meg az egyetemé is, ami biztosította mindehhez számára az ösztöndíjat.)
Felkészítettem mindenre, elvégre nekem senki nem tudott agytágítást tartani. Félórán belül be is igazolódott, hogy a felkészítésre szükség van. Harmadik déjà vu: ő sem volt rajta az Erasmus érkező diákok listáján, ahogy ősszel annak idején én sem. De ahelyett, hogy napokra elküldték volna, amit a saját bőrömön már megtapasztaltam anno, közbeavatkoztam: „Velem ugyan ez történt ősszel. Ott meg ott tessék megnézni” és tényleg onnan elő is kerültek az adatai.
Más érdekes ma nem történt. Hacsak az nem számít érdekességnek, hogy a tegnapi egész napos és éjjeles esőzés után, ma reggel gombamód szaporodtak és bújtak ki a föld alól a koldulók és kéregetők. Ősszel komolyan módon semmi ilyesmivel nem találkoztam ebben a városban. Itt ráadásul a hazai viszonylatokhoz képest sokkal rámenősebben „végzik a munkájukat”. A családról készült fényképekkel vannak felszerelkezve, vagy egy gitáros éneket követően követelőznek taps és pénz után. Szerencsére ma csak háromszor kellett elmagyaráznom, hogy a cipőm márpedig nem koszos, hanem a dizájnja ilyen. Még szerencse, hogy így belejöttem a spanyolba. A parkban olvasás közben még egy édesen ráncos nyugdíjas néni is elmesélte az élettörténetét. Ebbe hatalmas sikerélményem volt, hiszen szorul szóra értettem, mit mond és még az én közbevetéseimet és kérdéseimet is megértett. Így ment itt ma a sorom, déjà vuk sokaságában.