Zöld Batyu

A spanyolok (ugyan én csak az andalúz orcájukat ismerem) nagyon ritkán fordulnak elő kevesebben, mint fél tucat. A társasági élet/társaságban levés már-már kötelező. Talán ebből eredeztethető, hogy annyi külföldi kóborgás után, éppen ez az a hely, ahol bizony már nem egyszer magányosnak ér(e)z(t)em magam (itt most hitetlenkedhet a kedves olvasó, de ez a kijelentés többé-kevésbé valóban megállja a helyét). Még egy hete se tértem vissza, az elmagányosodás rendkívül gyors léptekben tört rám. Fel kellett vennem a kapcsolatot az oroszokkal.
 Ez a furcsa szokásom lassan már több évre visszavezethető. Ha távolba szakadom, valahogy mindig a földrajzilag hozzánk közelebb esőkkel sikerül jó barátságokat kötnöm. Skóciában a lengyelekkel, Kanadában a németekkel, itt Sevillában az oroszokkal. Egyetemünkön, ha nem is az Erasmus programot követően a második helyen, de kétségtelenül jelentős mennyiségben találhatóak cserediákok a jekatyerinburgi egyetemről. A spanyol mellett, az orosz az én második választott nyelvem (az angolt most nem számoljuk, mert ez alap), így e típusú orientációmnak jócskán megvannak az alapjai. Bár a barátságok teljesen véletlen és random módon adódtak. Pont az oroszokkal van a legtöbb közös témám, másokkal, mint például a franciákkal vagy épp az olaszokkal ennyire nem sikerül megtalálni a közös hangot.

 Vasárnapra esett volna a találkozó, de a pénteki vizsga után oroszaimba botlottam. Már hat hete nem találkoztunk, mindannyian nemzetközi kapcsolatokat tanulunk, így akadt megbeszélni való az elmúlt időszakból. Kibukott titkos, elfojtott Obama rajongásunk, hogy utána keserű szájízzel levonjuk, amit amúgy is tudtunk: egy ember Amerika alapvető érdekein nem sokat tud változtatni. Szónoki képességek, elvek és gesztusok ide vagy oda, ez már most kezd nem az az Obama lenni, mint aki a kampány alatt volt (ami valahol érthető). Végül csak kikötöttünk a grúzokhoz átszökött kiskatona történetére, „ami egyértelmű grúz propaganda. Képtelenség, hogy ilyen történhet.” Pedig moj drug is Szorokint olvas, és Az Opricsnyik egy napjában leírt kínai víziótól kicsit fél. Eközben az egyetem belső udvarán egy nagy csoport spanyol fiatal halad át. Periférikus látásuk lenyűgöző, hiszen a kapu oldalától kissé odébb ülünk, de mintha kiszagolnánk minket, szőkéket. Már az elsőnek beszállingózók utánunk fordulnak, szép rendben sorjában az utánuk jövők is. Akinek valami technikai malőr merülne fel a periférikus látásában a fülébe súgnak, így ők, e ritka kivételek is hátra kapják a fejüket. – Eközben, mi már alig bírjuk visszatartani a röhögésünket. – Az udvar közepén megállnak, mintha csak a szökőkutat néznék, ám valahogy túl sok tekintettel találkozik tekintetem. Ami sok az sok, autogramot ne adjak? Úgy kiesik a szemük, mintha a spanyol trónörököst látnák! Pedig szőkeségben még utol sem érem Dársát (aki ekkor nincs jelen), kinek szőke aranysárga tincsei derekáig érnek. Ugyan igyekszem, mert az én szőkeségem már vállaimon nyugszik, de hát figyelmeztető jelként ott van a szakállam, ha valakinek hátulról még nem tűnt volna fel. Alexej esete pedig egyértelmű, bár koronaként göndörödő szőke tincsei festett angyalhoz teszik hasonlóvá.

 Karácsonyi hazatérésem előtt már hozzászoktam, hogy itt-ott megnéznek, de ennyire látványosan, ennyien még sohasem bámultak meg. Szegény állatok az állatkertben.