Tegnap reggel tíz perccel hat előtt ébren voltam. A plafont néztem és vártam, hogy megszólaljon az ébresztő órám. Ehelyett az ágy rezzent meg alattam, majd az egész házat kirázta a hideg, mintha hídon állnék és mellettem tonnás teherautók tucatjai száguldanának el, miközben a híd roskadozik alattuk. Mintha percekig tartott volna. Néztem a plafont és csodálkoztam: földrengés. Bár Kanadában készültem rá, itt váratlanul ért. Feküdtem és vártam mit tesznek a többiek. De kint síri csend, az utcán autók még nem jártak, a lakótársaim nem mozdultak. A ház remegett, a sírógörcs előtti remegés állapotában, de az edények a konyhában csendben várakoztak, mintha az e mértékű földmozgás még nem érné el az inger küszöbüket. A sarokban feküdtem az utolsó emeleten, csak a plafon szakadhat rám, azt még túl lehet élni talán. Nem volt kedvem pizsamában kirohanni az utcára, különösen úgy, hogy körülöttem senki se adta jelét a bajnak. Mintha mindenki ugyanabban a dermedt állapotban figyelt volna, mint én. Ennek a gondolatnak a végén a remegés abba maradt. Ennyi? Még a fal se repedt meg... Majd minden rándult még egyet, mint amikor a test már belefáradt a rángásban és a megadás jeleként egy utolsót rándul. Az utórengés?
Richter skála szerinti 4,7 földrengés rázta meg Morón de la Frontera faluját, amely 65 km-re délkeletre fekszik Sevillától.