Nos, túl kurvákon és esőn, megpróbálkozom némi komolyabb témával is. Persze, aki hűvös tematikákra vágyik, annak most is csalódást kell hogy okozzak. Talán azoknak is, akik voltak már Erasmussal Hegyeshalomtól nyugatra, hisz' nekik volt már szerencséjük megtapasztalni számos olyan dolgot, melyek bennem lépten nyomom katarktikus élményeket okoznak.
Két dologról szeretnék írni. Az egyik az adminisztratív ügyekre és azok intézésre vonatkozik, a másik az itteni egyetemi létről, a campus(ok)ról szól.
Tartom magamat egy olyan faszinak, aki az átlagnál többször eszi meg reggelire az otthoni TO alkalmazottakat, hülyébbnél hülyébb kérdésekkel traktálva őket. Rosszkor rossz helyen. Vagy túl korán, vagy túl későn. És általában rossz ajtón kopogtatva. Persze, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy lehet -e őket nemrosszkor is zavarni. Mindegy, csak szerettem volna önkritikát gyakorolni, mielőtt rákenem a fikámat a Duna-parti Űrbázisra, hogy aztán az tudja isten hova potyogjon.
Ugyebár az első napok és az első hét az egyetemi bürokrácia felfedezésével kezdődik. Ilyen-olyan papír és regisztráció. És persze SZÁMÍTÓGÉP: 5 különböző username és password. Hozva a magyar reflexeket, szinte biztos voltam benne, hogy semmi sem úgy lesz, ahogy azt mondják és ahogy az le van írva. Előljáróban annyit, hogy az osloi egyetem cserehallgatóinak létszáma jelenleg az 500 főt is meghaladja. Ezen a héten egyébként nemcsak "nekünk", hanem az egyéb képzésben résztvevőknek is regisztrálniuk kellett magukat (BA, MA).
A főépületben van egy infomációs pult, ahol reggeltől-estig áll három fiatal alkalmazott, hogy segítsen a hallgatóknak a tárgyfelvétellel kapcsolatban, ill. bármely más adminisztratív ügynek az intézésében. Tegnap volt a határideje a hallgatói regisztrációnak. Volt egy erre kijelölt 30 fős számítógépterem, ahol szintén 4-5 alkalmazott segített a siker érdekében. Kint a folyosón a különböző tanszékek (economics, psychology, anthropology, political scince, egyebek) és intézetek segítői, titkárai ültek, laptoppal. Ők azon tárgyak felvételében segédkezdtek, melyek nem jelentek meg automatikusan a cserehallgatóknak szánt tárgylistán az online rendszerben. Hiába volt mindkét helyen óriási a sor és a tömeg, az ember 100%-os biztonsággal tudta, nem fogják leb*szni, elküldeni és nem fog szemrehányásokat kapni. Minden egyértelmű, átlátható és világos volt. Tudtad, hogy hiába állnak előtted sokan, gyorsan sorra fogsz kerülni. És ami ennél is fontosabb: tudtad, hogy meg fog oldódni. Mellékszál: az első pácienstől az utolsóig mosolyogtak az alkalmazottak. Az a pár óra jó hangulatú és stresszmenetes volt.
És akkor a klímáról. Ismét bebizonyosodott, hogy az egyetemi léthez, élethez nem pusztán jó épületek és korszerű felszerelés szükséges, hanem olyan közösségi terek is, ahol lehetőség van -mondjuk úgy- az együttgondolkodásra. Van egy komplett egyetemi városrész, kinn a zöld övezetben a belváros felett. Itt van az összes tanszék és intézet, valamint a több mint 30 ezer fős hallgatói garnítúrát elszállásoló kollégiumi hálózat. Emellett 3 nagyobb sportcentrum elszórva (nemcsak tornateremmel, nemcsak fiúknak) és egy nagyobb szórakozóhely. Azok a norvég fiatalok, akikkel én beszélgettem, mindannyian szeretik az egyetemüket, látszik a érzelmi kötődésük az intézményük iránt. Teljesen érthető módon.
Kérdés, érdemes -e nekem egymással párhuzamba állítani a BCE-t és az UIO-t, hiszen alapjaiban más ez a rendszer, egy alapvetően más környezetre szabva.
Annyi talán fontos lehet, hogy ahol az egyetemi lét szigorúan csak egy (most már két) épülethez kötődik, és onnan kilépve az egyetemista megszűnik egyemistának lenni (mert azt nincs hogyan és hol megélnie), ott az emberek az épület falai között sem fogják magukat sokkal jobban érezni.
U.i.: Már újra szép az idő. Nem kell az ÁVO-s dzseki, csak késő este.
Csók.
